A Disney és a Nautilus kalandjai 1954-ben

Egy regény és egy film találkozása

Nem biztos, hogy a legjobb, de bizonyosan a legismertebb Nemo kapitány filmfeldolgozás a Disney által 1954-ben készített tudomáyos-fantasztikus kalandfilm, amelyet Richard Fleischer rendezett, Earl Felton forgatókönyve alapján (miután az első forgatókönyírót, John Tucker Battle-t eltanácsolták), a producer pedig maga Walt Disney volt.

A Disney akkortájt elsősorban animációs filmjeiről volt híres, így a Verne-regényből készült Húszezer mérföld a tenger alatt című film, mindössze az ötödik élőszereplős filmjük volt, ugyanakkor ez volt az első tudományos-fantasztikus filmjük, az első olyan, amelyet a CinemaScope szélesvásznú módszerrel készítettek, s az első volt, amelyet a Buena Vista Distribution forgalmazott. Ez volt az első olyan élőszereplős Disney-film is, amelyet nem az Egyesült Királyságban készítettek.

A rendező Fleischer apja, Max Fleischer nagy vetélytársa volt Walt Disney-nek az animációs filmek piacán, azért a döntés előtt Richard megkérdezte apját, nincs-e ellenvetése, ha a konkurrens cégnek dolgozik, s csak a jóváhagyása után írta alá szerződését, így ő csak 1953. április 1-től lett Disney-alkalmazott.

A megfilmesítési jog 1950 novemberében került Sid Rogell producerhez, de egy évnyi munka után Walt Disney 1951 decemberében megvásárolta a jogokat. A filmre összesen 2,5 millió dollárt szántak, amely Walt és Roy Disney összes megtakarított pénze volt, s Roy nem is nagyon lelkesedett a filmért, kissé szkeptikus volt.

Az előzetes gyártási szakasz 1952 nyarán kezdődött, ekkor még John Battle volt a rendező, s közel 4 órás film lett volna, de ez nem volt megfelelő. Újra és újra átírták a forgatókönyvet, amely végül 1953. szeptember 25-én készült el végleg.

Egy amerikai film esetében nem igazán történhet meg, hogy nincs magyar vonatkozás, így ez alól ez a film sem kivétel. A filmnek összesen négy olyan szereplője volt, aki tulajdonképpen (majdnem) főszereplőnek is tekinthető. A címszereplő (Nemo kapitány) James Mason volt, a kanadai szigonyos (Ned Land) szerepét pedig a nemrégiben elhunyt Kirk Douglas játszotta - mindkettőjükre igaz, hogy más Verne-feldolgozásban is játszottak - sőt ott (is) főszerepet játszottak. Mason az öt évvel később készült Utazás a Föld középpontja felé című film főszereplője volt, Douglas pedig az 1971-ben bemutatott Világítótorony a világ végén című film főszereplője volt. A történet mesélője (Aronnax professzor) az Oscar-díjas Paul Lukas volt, aki egykor Budapesten született Munkácsi Pálként, de később Lukács Pál néven lett színész. Aronnax professzor inasa (Conseil) pedig Peter Lorre volt, aki Löwenstein László néven született, az akkor még Magyarországhoz tartozó Liptó vármegyei Rózsahegyen. Filmográfiája eléggé színes, hiszen A máltai sólyom, a Casablanca vagy az Arzén és levendula elég híres filmek, s fontos szerepe volt a Nemo kapitányban is, ugyanakkor szerepelt a korszak két másik Verne-feldolgozásában is, a David Niven főszereplésével készült Nyolcvan nap alatta a Föld körül és az 1962-ben készült Öt hét léghajón című filmekben.

Douglas a tizenkét hetes forgatásra összesen 175.000 dollárt kapott, amely az eddigi legmagasabb összeg volt, amelyet színésznek a cég kifizetett. Mason, aki korábban elsősorban negatív szereplőként jelent meg, nem akart szerepet vállalni egy ifjúsági filmben, de Disney végül meggyőzte. Nem sikerült azonban Charles Boyert megnyerni a professzor szerepére, így került a képbe Paul Lukas.

A forgatás helyszíne az Universal Studios, a 20th Century Fox stúdiója, Jamaica és a Bamaha-szigetek voltak, ahol a (változattól függően) 122-127 perces filmre ekkor már összesen 5 milliót dollárt szántak. 1954. december 23-án, karácsonyi ajándékként jelent meg az amerikai mozikban, Magyarországon azonban csak majdnem tíz évvel később, 1964. június 25-én mutatták be. A forgatás 1954 elején kezdődött, s hatalmas műszaki személyzetet igényelt, olykor 400 fő segítette a színészeket.

A víz alatti forgatás végül 1954. január 11-én kezdődött, a víz alatti temetés jelenettel, amelyet összesen 8 nap alatt vettek fel. Ekkor, a víz alatt összesen 33 fős csapat segítette a színészek munkáját, s különböző trükköket kellett alkalmazni a jobb hatás kedvéért - ilyen volt, amikor a tengerfenékre egy lenszövetet fektettek le, hogy a felkavart homok ne zavarja a felvételt.

A víz alatti forgatás összesen két hónapig (március 2-ig) tartott, s március 11-én hozzákezdhettek a studiómunkákhoz. Júniusban újabb vizes jeleneteket forgattak, de már a San Diego melletti öbölben, ahol az amerikai haditengerészet segített az USS Redfish (SS-395) dízelmotoros jármű biztosításával, majd a kaliforniai Death Valley-ben forgatták le a vulkánban történt eseményeket, végül 1954. június 19-én fejezték be a munkát.

A forgatás közben folyamatosan változott a koncepció, pl. a óriáspolippal való harcot esti félhomályban, de nyugodt tengeren vették fel, majd úgy döntöttek, hogy az egészet megismétlik egy éjszakai, de viharos tengeren. Ez sokkal nagyobb hatású lett, ugyanakkor az éjszakai és viharos körülmények között sokkal könnyebben el tudták rejteni az óriáspolipot mozgató drótköteleket, kábeleket és egyéb mechanikai segédeszközöket. Ennek következtében a költségek jelentősen túllépték a Disney által szabott kereteket (a végösszeg az összes költség figyelembe vételével 9 millió dollárra rúgott - ezzel az akkori idők egyik legdrágább filmje volt Hollywoodban), de ez később busásan megtérült, hiszen a film összesen 28,2 millió dollárnyi bevételt hozott a cég számlájára. Csak a polip-jelenet közel 1 millió dollárjába került a Disney-nek (háromszor annyiba, mint az első polipharc), mert plusz eszközökre és technikára volt szükség. A hatalmas vihart összesen 30 szélgép generálta - olyan sikeresen, hogy évekig tartott, amig a magasra hajtott víz kiszáradt minden technikából, vagy pl. az óriáspolip egyetlen csápjának mozgatásához 28 férfira volt szükség. Összesen közel 100 technikus dolgozott a fények, az eső és a hullámok megalkotásában. Maga a polip gumiból, rugókból, hajlékony csövekből, üvegszövetből és műanyagból épült fel, s mozgatást pedigpneumatikus hajtás segítette. A polip 40 láb hosszú és 50 láb magas volt. A polipot egyébként Bob Matti vázlatai alapján Chris Möller szobrász készítette.

A tengeralattjáró ábrázolásához több modellt használtak a filmben, amelyek mérete 40 cm-től 600 cm-ig terjedt, s ezek összesen 250.000 dollárba kerültek, de kettő volt, amelyik fontosabb szerepet játszott. A víz alatti felvételekhez egy tizenegy láb hosszú modellt használtak egy akváriumban, amely nem tudott merülni, ezért vékony zsineg segítségével siklott a vízben, amelyeket később retusáltak. A modellben egy villanymotor hajtotta a hajócsavart és néhány lámpa világította az utat. Ezeket a felvételeket egy hatalmas, átlagosan 2,6 méter mélységű 335 köbméteres központi akváriumban forgatták, amely 300.000 dollárjába került a cégnek.

A vízfelszini felvételekhez pedig egy 22 láb hosszú modellt használtak, amely azonban csak a törzs felső részéből állt. Ez nem tartalmazott motort, így a vizen keresztül húzták, s fényhatásokat izzólámpákkal teremtették meg.

A Nautilust Harper Goff tervezte, akinek Walt Disney szabad kezet adott, s harminc évvel később, 1984-ben kifejtette, hogy a terv egy cápa és egy aligátor keveréke volt, ahol a szegecsek az aligátor bőrére emlékeztettek, az első fényszórók a szemeket idézték fel. Disney eredetileg olyan egyszerű modellt szeretett volna, amelyet Verne is bemutatott a regényben, de Goff meggyőzte, hogy sokkal látványosabbat tud készíteni. Persze mindez nem jöhetett volna létre, ha 1952-ben Disney és Goff nem futnak össze véletlenül egy vasúti modellboltban (mivel mindketten szenvedélyesen gyűjtötték a vasúti modelleket) és ha már így alakult, Disney nem csábítja át, az akkor a Warner Brothersnél dolgozó Goffot az épülő Disneyland tervezéséhez, később pedig a filmhez.

A belső díszleteket Emile Kurt tervezte, s John Meehan építette fel a Nautilus ebédlőjét, bársonyszékekkel, kanapékkal és rokokó díszekkel. Az orgonával kissé meggyűlt a bajuk, végül Emile Kurtnak a sajtóban kellett hirdetnie, hogy találjanak egyet. Találtak egy használt és már nem működő orgonát találtak 50 dollárért, de ez nem zavarta Kurtot, hiszen Mason nem tudta volna használni, lévén nem tudott orgonálni. A berendezés olyan jól sikerült, hogy a film elkészülte után, Walt Disney a cég irodáinak lakberendezését is rábízta a csapatra.

Külön probléma volt, a búvárruhák tervezése, de Goff itt is kitűnő munkát végzett, nagyon jól sikerült a viktoriánus hatást és a praktikumot összehangolnia, így amikor a Bahama-szigeteknél egy sekély öbölben, 9 méteres mélységben forgattak, semmilyen probléma nem lépett fel. Az elkészült búvárruhákat már 1953 novemberében sikeresen tesztelték, így semmi nem akadályozta a forgatást.

A film elején lévő bárjelenetet Kirk Douglas javasolta, hiszen a matrózok életében fontos szerepet játszanak a nők, a filmben pedig később egyáltalán nem szerepelnek. Douglas visszaemlékezései alapján egyébként a forgatás nagyon élvezetes volt.

Az utómunkákat augusztus-szeptember hónapban végezték, de ekkor még közel három órás volt a film, s szerepeltek benne a Déli-sarkon és Atlantiszon játszódó jelenetek is, valamint a legmélyebb tengerfenékre való lesüllyedés is, amelyeket később kivágtak.

A zenét Paul Smith szerezte, aki már számos Disney-filmnél főszerepet játszott, így a Bambi, a Hófehérke vagy a Pinocchio is az ő zenéjét kapta. Mivel a forgalmazók a bevétel 30%-át elvitték volna, így a cég úgy döntött, a saját kezébe veszi a terjesztést, így ez volt a Buena Vista első megjelenése.

Semmit nem biztak a véletlenre, így hatalmas televíziós reklámkampány indult december 8-án, amelynek része volt egy közel egy órás dokumentumfilm is, a tenger alatti tevékenységekről. Ez, nagyon jó minősítést kapott a Nielsen-ratingen, sőt Emmy-díjat is nyert.

A promóció kiterjesztése céljából játékokat, képregényeket készítettek és egyéb kapcsolódó termékekkel is elárasztották a piacot, így mire a film megjelent, felfokozott volt a várakozás.

Ezt segítette a december 9-én tartott előzetes filmvetítés az Astor moziban (New York), amely nagyon sikeres volt, de még két hetet várni kellett arra, hogy december 23-án összesen 60 moziban elinduljon a forgalmazás.

Az összes költség ugyan közel 9 millió dollárra rúgott, de csak az amerikai jegybevétel 8-11 millió dollár lehetett az első évben, amely az ottani piacon a 4. helyet szerezte meg.

A film sikere alapján a következő években számtalan Verne-feldolgozás került filmre, pl. 80 nap alatta a föld körül (1955), A Földtől a Holdig (1958), Utazás a Föld középpontja felé (1959) vagy a Grant kapitány gyermekei (1962). Masonnak felajánlották Nemo kapitány szerepét az 1961-ben forgatott Rejtelmes szigetben is, de ő elutasította.

A film megjelent VHS-kazettán, LaserDiscen, SelectaVison videolmezeken, DVD-ken és Blu-ray-en egyaránt, az elkészült film DVD-kiadása két lemezes lett. A film egyik betétdala, amelyet Kirk Douglas énekelt, szintén nagyon sikeres lett egy kislemezen.

A film díszletei a forgatás után is felhasználásra kerültek, hiszen 1955-66 között a kaliforniai Disneylandban bárki bejárhatta őket, sőt 1971-94 között a Magic Kingdom víz alatti élményutakat szervezett a látogatóknak óriáspolip támadással fűszerezve. A kapitány hangját, a hangutánzó Peter Renaday szólaltatta meg, így a látogatók úgy érezhették, hogy a 'valódi' Nemo kapitánnyal (James Mason) utaznak. 1994-től kezdve már a párizsi Disneyland látványosságai közé is bekerült a tengeralattjáró modellje, majd 2001-ben a tokiói DisneySea-ben is építettek egy kaland-folyosót.

A film ma is igazi kultikus filmnek számít, elsősorban a fantasztikus effektjei és a Nautilus rendkívüli látványa miatt. Talán nem véletlen, hogy 1955-ben az Oscar-gálán a látványtervezés és a vizuális effektusok került díjazásra, míg a vágás a jelölésig jutott. A legjobb díszlet díja is a filmé lehetett volna, de a fő díszlettervező, a Nautilus megálmodója, 1954-ben még nem volt tagja a Díszlettervezők Szakszervezetének (Art Directors Union), így a belső szabályzat alapján nem vehetett át Oscar-díjat.

A filmbeli tengeralattjárót vélhetően atomenergia hatja, s bár ez szó szerint nem hangzik el a filmben, ennek akkortájt külön jelentősége volt. Ugyanebben az évben jelent meg az USA első atommeghajtású tengeralattjárója, amelyet furcsa véletlenként szintén Nautilusnak neveztek el, s amely 1958-ben elérte az Északi-sarkot is. Disney próbálta támogatni a kormány hidegháborús politikáját a filmmel, amely azonban nem teljesen sikerült, a történet inkább háborúellenesre sikerült, azért 1956-ban megjelent egy oktatófilm, amelyben az atomenergia előnyeit hangsúlyozták.

A Disney évek óta tervezi, hogy újraforgatja a filmet, de évről-évre tolja előre az időpontokat, így nem lehet tudni, mikor került sorra az új forgatás megvalósítása.

Nem lehet azt mondani, hogy hűen követné a regényt, ugyanakkor szellemiségével mégis úgy érezheti a néző, hogy a regényt éli újra, kiváló szórakozást nyújt abban az esetben is, ha nem olvastuk az eredeti történetet.

Verne élete dióhéjban - kissé pesszimista szemmel