James Gallagher százados és legénysége 1949. március 2-án fejezte be a február 26-án elkezdett Föld körüli repülést az Egyesült Államok légierejének Boeing B-50 Superfrortress nevű Lucky Lady II elnevezésű gépével.

Az út összesen 94 órán keresztül tartott, s a kezdőpont és végpont is a texasi Fort Worth közelében lévő Carswell légibázis volt. A megtett út körülbelül 37.000 km volt, s a repülőgépet összesen négy alkalommal tankolták meg a levegőben: az Azori-szigetek, Szaúd-Arábia, a Fülöp-szigetek és Hawaii felett.

Az út szomorú eseménye volt, hogy a Fülöp-szigeteki Luzon közelében végzett tankoláskor a rossz látási viszonyok miatt a tartályhajó 1949. március 1-én lezuhant, s a fedélzetén tartózkodó kilenc főnyi legénység az életét veszítette. (Egy ideig az volt a hivatalos verzió, hogy rutinkiképzésen volt, hogy ne vessen rossz fényt a világkörüli útra.)

Az indulás 1949. február 26-án, helyi idő szerint 12 óra 21 perckor történt, s a 29 éves Gallagher kapitány mellett két másik pilóta, két navigátortiszt, három repülőmérnök, két rádiós és négy tüzér volt, vagyis 14 főből állt. A B-50-es személyzete általában két pilótából, egy repülőmérnökből, egy radartisztből és egy rádiósból, valamint öt lövészből állt, illetve ha atombombát is raktak be, akkor volt még két szakember, aki vigyázhatott rá és élesíthette fel.

Gallegher is pilótatársai 5-6 óránként váltották egymást és megközelítőleg a 20-35. szélességi kör között repültek.
A repülőgép 1949. március 1-én pontosan 94 óra és 1 percnyi repülés után szállt le a kiindulási ponton, miután 37 742 kilométernyi (23 452 mérföldnyi) utat megtett, 401 km/h (vagy 249 mph, esetleg 216 kn) átlagos sebességgel.

A repülési magasság jellemzően 10.000 és 20.000 között volt.

A küldetés sikere után Curtis LeMay tábornok a Stratégiai Légi Parancsnokság parancsnoka, az 1945-ös japán területi bombázások egykori vezetője úgy nyilatkozott, hogy „A küldetés megmutatta, hogy az USA légiereje a világ bármely pontjára képes bombázókat küldeni, ahol atombombára van szükség.”

 djp