A suttee vagy sati egy rituális hindu öngyilkossági gyakorlat volt, amelyben az özvegy feláldozta magát az elhunyt férje temetésén. Vita folyik arról, hogy hogyan is keletkezett, s több formája is ismert volt.

A hideg formája esetén a hindu özvegyeket kirekesztették és kiűzték a társadalomból, s ez már ősidők óta eltejedt forma volt. Erről már a Nagy Sándor korabeli (Aristobulosz elveszett művein alapuló) források is beszámoltak. Ez fejlődött később (talán a középkorban) tűzáldozattá, főként az északnyugati területeken. Az újkorban egyre inkább elterjedt, bár nem mindenki értett ezzel egyet, s ez is töréspont volt a különböző kultúrák között.

A 19. század elején a Brit Kelet-Indiai Társaság kezdetben, hallgatólagosan még elnézte a gyakorlatot, hiszen szüksége volt a hinduk támogatására, míg el nem foglalta az Indiai-félszigetet. William Carey, egy brit evangelista 438 esetet jegyzett fel csak Kalkutta környékén 1803-ban, annak ellenére, hogy ott már be volt tiltva.

A satik előfordulása folyamatosan nőtt, s csak Bengáliában hamarosan több mint kétszeresére nőtt a számuk.

Lord William Bentinck, India főkormányzója 1829. december 4-én életbe léptette a bengáli szati rendeletet, amely a hindu özvegyek elégetését vagy élve eltemetését bűncselekménynek minősítette.

Más jogszabályok is következtek, amelyek a hindu nőkkel szembeni erőszakos cselekményeket büntették, s arra is rájöttek, hogy az özvegyek sokszor azért engedik magukat élve elégetni, mert már nem bírják azt az erőszakot, sértéseket és gyalázkodásokat, amelyeknek naponta ki vannak téve.

Hogy ez mennyire nem egyszerű, talán jól mutatja, hogy 1987-ben egy újabb törvényt hoztak a sati ellen, de 2020-ban még legalább 250 sati-templom létezett, ahol hasonló szertartásokat végeztek.

A 'sati' kifejezés eredetileg azt jelentette 'tiszta nő', s Sati istennő nevéből ered. Sati egy gyönyörű és odaadó istennő volt, aki a hinduizmus egyik főistenének, Shivának volt az első felesége. A lány apja, Daksha, egy alkalommal meghívta az összes istent és istennőt, kivéve őt és férjét. Sati ennek ellenére elment, bár Shiva próbálta megakadályozni, mert tudta, hogy a lány apja csak megalázni akarja őket. Satit az anyja és lánytestvérei fogadták is, de Daksha valóban kigúnyolta és megalázta.

Sati minden kapcsolatot meg akart szakítani az apjával és hogy férje becsületét megőrizze, önként felgyújtotta magát. Shiva mérhetetlen haragra gyúlt Daksha iránt és létrehozott két vad istenséget, Virabhadrát és Bhadrakalit, akik a jelenlévőket megbüntették, Dakshát pedig Virabhadra lefejezte. Aznap este (a mindent megbocsátó) Shiva életre keltette a holtakat, de Daksha fejét egy kecske fejével helyettesítette.

A 80 nap alatt a Föld körül című Verne regényben az utazók tanúi lettek egy majdnem beteljesült satinak, s annak révén kerül a társaságba egy hindu hercegnő, akit aztán a regény végén feleségül vesz a főszereplő Phileas Fogg.

Verne így ábrázolta a satit:

"Az ének és a zene hamis, fülsértő zenebonája egyre közeledett. Egyhangú énekszó kísérte a cintányérok hangját. Csakhamar feltűnt a körmenet eleje a fák alatt, mintegy ötvenlépésnyire Mr. Fogg és útitársai búvóhelyétől. Könnyen megfigyelhették a levelek mögül a vallási ceremónia különös résztvevőit.

Az élen tornyos süvegben, hosszú, tarka lepelben papok haladtak. Férfiak, nők, gyermekek vették őket körül, gyászos kántálásukat szabályos ütemre tamtamok és cintányérok zuhogása törte meg. Mögöttük négykerekű szekér haladt; küllői és abroncsa összefonódó kígyók képét mutatták; két pár gazdagon felszerszámozott zebu húzta a szekeret, rajta visszataszító külsejű szobor. A szobornak négy karja volt, testét sötétvörösre pingálták, dúlt tekintetű, borzas üstökű, kilógó nyelvű ábrázatának ajkát henna és bétel színezte. Nyakán halálfejekből fűzött láncot, derekán levágott kezekből font övet viselt. Lába egy lenyakazott, földön fetrengő óriáson tiport.

Sir Francis Cromarty felismerte a szobrot.

- Káli istennő - suttogta -, a szerelem és a halál istenasszonya...

- Lehet, hogy a halálé, de a szerelemé soha! - szólalt meg Passepartout. - Phi, pocsék fehérnép!

A párszi odaintett: hallgasson.

A szobor körül különös embercsoport nyüzsgött, handabandázott görcsösen rángó mozdulatokkal: öreg fakírok, arcukon okkersárga sávok, testük hosszában-széltében összeszabdalva, sebeikből cseppenként szivárog a vér; elborult agyú fanatikusok; a nagy hindu szertartásokon még ma is Dzsaggernat szekerének kerekei alá vetik magukat.

Néhány brahman haladt a nyomukban, pompázatos keleti viseletben; egy asszonyt vonszoltak magukkal, a szerencsétlen alig állt a lábán.

Fiatal, fehér bőrű nő volt, európai lehetett volna. Feje, nyaka, válla, füle, karja, keze, lábujja gazdagon megrakva ékszerrel, nyaklánccal, karpereccel, kösöntyűvel és gyűrűvel. Arannyal áttört, könnyű muszlinnal takart tunika simult derekára.

A fiatal nő mögött - kiáltó ellentét - egy gyaloghintó, rajta egy holttest; őrök cipelték, meztelen kard az övükben, kezükben hosszú csövű, dömöckölt pisztolyok.

A holttest egy aggastyán holtteste volt: dús öltözéke rádzsára vallott; akárcsak életében, fején most is ott ékeskedett gyöngyökkel hímzett turbánja, testén selyem- és aranyruha, derekán gyémántos kasmíröv, mellette a hindu uralkodók remek fegyverzete.

Nyomában zenészek és őrjöngő csoport alkotta a hátvédet. Ordítozásuk néha még a hangszerek fülsiketítő macskazenéjét is túlkiabálta. Velük fejeződött be a gyászmenet.

Sir Francis Cromarty ugyancsak elszomorodva szemlélte a díszmenetet, aztán a hajcsárhoz fordult.

- Szütti - súgta oda.

A párszi helyeslően bólintott, és ajkára tette az ujját. A hosszú körmenet lassan kígyózott a fák alatt, s az erdő mélye csakhamar elnyelte mindenestül.

Nemsokára az ének is elnémult. Hellyel-közzel még fel-feltört a távolban egy-egy kiáltás, majd mélységes csönd váltotta fel az iménti kavarodást.

Phileas Fogg is meghallotta, mit mondott Sir Francis Cromarty, és alighogy a körmenet eltűnt, így fordult hozzá:

- Mi az, hogy szütti?

- A szütti - válaszolt a dandártábornok - emberáldozat, Fogg úr, de önkéntes áldozat. Ez a nő, akit most látott, holnap kora reggel máglyahalált hal.

- Hej, a csibészek! - kiáltott fel Passepartout, mert nem tudta elnyomni felháborodását.

- S a holttest? - kérdezte Mr. Fogg.

- Az a férje, hindu herceg, a Bundelkhand egyik független rádzsája - válaszolta a hajcsár.

- Hogyan? - folytatta Phileas Fogg, de hangjában nem volt semmi indulat. - Még ma is létezik ilyen barbárság Indiában? Az angolok nem tudták megszüntetni?

- India legtöbb vidékén - válaszolt Sir Francis Cromarty - ma már tilos az efféle áldozat, e vad vidékeken azonban nincs semmi befolyásunk, s különösképpen áll ez a Bundelkhandnak ezen a részén. A Vindhya-hegység egész északi hátsó lejtője ma is szakadatlan öldöklés, fosztogatás színtere.

- Boldogtalan asszony! - suttogta Passepartout. - Élve elégetik!

- El - mondta a dandártábornok -, s ha nem égetnék el, nem is hiszik, milyen nyomorúságba taszítanák a rokonai. Levágnák a haját, néhány szem rizs volna minden tápláléka, megtagadnák, tisztátalannak tartanák, s rühes kutya módjára magára hagyatva pusztulna el. Nemegyszer e szörnyű kilátások kergetik a halálba ezeket a boldogtalanokat, nem a szerelem, nem is a vallási fanatizmus. Néha mindazonáltal előfordul, hogy valóban önként vállalják az áldozatot; ilyenkor a kormányra hárul a feladat, hogy erélyesen közbelépjen. Néhány esztendeje például éppen Bombayben állomásoztam, amikor egy fiatal özvegy engedélyt kért a kormányzótól, hogy férje holttestével őt is elégethessék. Gondolhatják, hogy a kormányzó megtagadta. Akkor az özvegy elhagyta a várost, az egyik független rádzsához menekült, ott hajtotta végre az áldozatot."

Jules Verne: 80 nap alatt a Föld körül

djp