1828. február 8-án született a 19. századi világirodalom egyik legismertebb alakja, Jules Gabriel Verne, vagy ahogyan mi ismerjük, Verne Gyula.

Lehet őt szeretni vagy lehet nem szeretni, de az tagadhatatlan, hogy nagy hatással volt a tudományos-fantasztikus irodalomra és az ifjúsági irodalomra egyaránt. Még most, több mint száz évvel a halála után is lépten-nyomon találkozhatunk vele a legváratlanabb helyeken, legalábbis utalások vagy hivatkozások formájában. Ma már persze kissé megkopott a fénye, hiszen az általa leírt találmányok nagyobb része megvalósult, olykor hihetetlenül pontosan, de még most is jelentős számú olvasója van és számos vagy inkább számtalan filmfeldolgozást éltek meg munkái. (a lenti képen Bujtor István Sándor Mátyás szerepében)

Nemo kapitány vagy Sándor Mátyás alakja olyannyira az általános ismeretanyag része, hogy kevés ember van, aki ne hallott volna róluk, de említhetjük Phileas Fogg vagy Sztrogoff Mihály nevét is. Az ő regényalakjaival még mindig jól el lehet adni sok mindent.

Ma főként ifjúsági íróként ismert, de azért korántsem volt ilyen egyszerű a pályája.

Álmodozó kisfiúként kezdte Nantes-ban, aki már az iskolai füzetébe is mindenféle újszerű szerkezeteket rajzolt, s egyszer (a családi legenda szerint) el is szökött, hogy hajósinasként járja be a világot, de szerencséjére az apja fülön csípte és akkor megígérte az édesanyjának, hogy ezentúl csak képzeletben járja be a világot. Ezt majdnem sikerült is betartani, bár sokat irigykedett öccsére, aki tengerészkapitányként járta a vizeket, olykor azért ő is tett kisebb-nagyobb kiruccanásokat - még a Niagara-vízeséshez is eljutott.

Nagyobb fiúként azonban át kellett volna vennie az ügyvédi irodát, így jogot tanult Párizsban, bár különösebben nem érdekelte, hiszen közben színdarabokat írt és azzal próbált ismert szerző lenni. Középszerű darabok voltak, s bár néhányat előadtak, s a 'nagy' Dumas (a fenti képen) is támogatta próbálkozásait, ez kevés volt a boldoguláshoz. Eközben, hogy szabaduljon a szülői szigor alól, megnősült, s egy özvegyasszonyt vett feleségül, akinek már két kislánya volt, ő pedig tőzsdeügynökként és színházi titkárként próbálkozott a megélhetést biztosítani. Mindez kevés jövedelemmel járt, ráadásul kevés ideje maradt írni, bár a színdarabok mellett már (nem is rossz) verseket és novellákat is írt.

Irodalomi körökben mozgott, de sokáig nem érkezett el a nagy áttörés, s amikor az egyik kéziratával házalt a kiadóknál, már majdnem fel is adta, majdnem tűzre is vetette. Szerencséjére a felesége megmentette a kéziratot és minden mindegy alapon még egy (utolsó) kiadóhoz bejelentkezett. Hetzel (a lenti képen) az egyik legismertebb kiadó volt, így nem sok reményt fűzött a találkozáshoz, de amikor a kéziratot visszaadták, nem elutasítást, hanem átdolgozást kértek.

Amikor ez két hét alatt sikerült, a kiadó azonnal húsz éves szerződést kínált neki, amely igen előrelátó politika volt a részéről, hiszen az első regény, a ma kevésbé ismert 'Öt hét léghajón' kirobbanó sikert aratott, s egycsapásra ismert lett, s hamarosan a pénzügyi helyzete is rendeződött.

A következő majdnem négy évtizedben szinte futószalagon szállította a legnépszerűbb műveket, bár mindig ki lehetett olvasni a regények témájából a saját életének legfontosabb eseményeit.

Szinte egész életét a viktoriánus korban élte le, hiszen Viktória akkor lépett trónra, amikor ő kilenc éves volt, s alig négy évvel Verne halála előtt hunyt el, amikor az idős, már sokféle betegséggel küzdő, félig vak és süket író keveset foglalkozott a külvilág eseményeivel.

Regényei igazi mesék, ahol a jó és rossz küzd egymás ellen, s általában a jó győz, de azért persze akad néhány pesszimista vagy kissé befejezetlenek tűnő, folytatást váró történet is. Nem szerette, ugyanakkor csodálta az angolokat, lelkesen nézte a különböző szabadságharcokat, amelyek persze meg is jelennek a regényeiben. Számos tudós kapott ihletet a műveiből, s többen is rá hivatkoztak, amikor az indíttatásról kérdezték őket, ahogyan számos, tőle sokkal magasabbra értékelt író (pl. a lenti képen szereplő George Sand) is szerette a műveit és tisztelte őt.

Életének egyik nagy keserűsége volt, hogy nem kapott olyan irodalmi elismerést, amelyet sokak szerint megérdemelt volna, aztán szépen lassan ebbe is beletörődött, végül már nem is érdekelte.

Végül is, ha a 'hivatalos' elismerések várattak is magukra, az olvasók ezreinek levelei megmutatták számára, hogy sokak szerint jó és fontos amit csinál, s ez kárpótolta mindenért.

djp