Az 1972. április 1-én bemutatott 8008 a processzorgyártó cég második processzora volt, amely mindössze 4-5 hónappal az első, az 4004 után jelent meg.

Ez a processzor már 50%-kal több tranzisztort tartalmazott, nyolcszor nagyobb órajelre volt képes és nem csak az aritmetikával tudott mit kezdeni, hanem képes volt az adatok/karakterek kezelésére is. Ezzel persze sokkal szélesebb körben vált alkalmazhatóvá.

Az első tervei még 1969 decemberében keletkeztek, amikor az Intel és a Comuter Terminal Corporation (CTC, később Datapoint) találkoztak az új lapka terveit megbeszélendő. Az Intelt Stan Mazor képviselte, aki dolgozott a 4004 fejlesztésén is, s azt javasolta, hogy egy egylapkás, programozható és költséghatékonyabb processzort készítsenek. Mivel ez jelentősen erősebbnek tűnt, mint az 4004-es a CTC is támogatta az ötletet, bár ekkor még 1201 volt a neve.

Végül a CTC és Intelt közötti projekt nem valósult meg, a 8 bites processzor ötlete sok más cég figyelmét is felkeltette. 1971 elején a Seiko szerette volna a 1201-es processzort az asztali számológépébe építeni, így az Intel komolyabban kezdett vele foglalkozni. A CTC-től még pénzt sem kért a fejlesztésért, csak az egyedüli kereskedelmi jogokat akarta, amelyet meg is kapott. Ez egy 50.000 dolláros üzlet volt, de cserébe a szellemi tulajdont megkapták.

Az elkészült chipet átnevezték 8008-ra, hogy érzékeltessék a folytonosságot az előző processzorral, amely nemcsak reklámfogás volt, hiszen a fő tervezők közül, Ted Hoff, Stan Mazor és Federico Faggin már az előző processzor fejlesztésén is dolgozott. A fő fejlesztők közül egyedül Hal Feeney volt új, de sokat tett a félvezetőkben dolgozó programozható logika működéséért. Tagja volt még a csapatnak Larry Potter az IBM vezető tudósa és Victor Poor és Harry Pyle a CTC-től.

Az elkészült chip igen korszerű és sikeres lett, ahogyan egy technnológiatörténész megjegyezte: „a 8008 kiérdemelte az Intel rövid történetének legjobb értékeléseit” - legalábbis a megjelenésekor. A megjelenésekor 120 dollár volt ára, amely miatt az Intel kissé aggódott, de végül a mikroprocesszor hatalmas sikert aratott.

Az első csapat, amely a 8008 köré egy rendszert épített, Bill Pentz és csapata volt, akik a California State University Sacramento égisze alatt építették meg a 'Sac State 8008' gépet, amely már igazi mikroszámítógép volt, lemezek kezelésére képes operációs rendszerrel, színes kijelzővel, merevlemezzel, billentyűzettel, modemmel, nyomtatóval, de kazettát is tudott kezelni. Tulajdonképpen ez volt az első olyan processzor, amelyet kereskedelmi forgalomba szántak.

Míg a 4004-es a Busicom, a 8008-as a CTC projektekből nőtte ki magát.

Annyian érdeklődtek az új processzor iránt, hogy az Intel már belépési díjat is számlázott a látogatóknak. A mérnökök hamar átlátták, hogy a kereskedelmi vonzerőt nem is elsősorban a számítógépeket jelentetik, hanem egy sor másik műszerbe ágyazott vezérlőalkalmazások lehetséges használata.

Ez tette lehetővé a cégnek, hogy a 8008 elkészítése után áttérjen a következő lapkára, az 8080-ra, amely már sokkal több és sokkal szélesebb körű lehetőségeket biztosított a felhasználására.

Ettől kezdve a mikroprocesszorok a modern elektronikai eszközök részeivé váltak, akár a kenyérpiritókról, akár a szuperszámítógépekről volt szó.

Az 8008 mikroprocesszort egészen 1983-ig gyártották, az órajele 500-800 kHz közötti volt, az adatbusza 8 bites, a címbusza 14 bites volt, s volt még két állapotbit is. Összesen 16 KiB memóriát volt képez megcímezni. A processzor 10 μm-es PMOS technológiával készült és 2500 (más források szerint 3500) tranzisztor volt benne.

Összesen 8 bementi és 24 kimeneti portot tudott kezelni, s körülbelül 100 ezer utasítást végzett el egy másodperc alatt. Ez ugyan kevesebb volt, mint a 4004 teljesítménye, de ezek az utasítások 8 bitesek voltak, vagyis mégis sebességnövekedést jelentett.

Nemcsak számítógépekben vagy számítógépes terminálokban, hanem számológépekben, ipari robotokban és egyéb automatákban is alkalmazták.,

 djp