A Voszhod-űrprogram a Vosztokot követte 1963-ban, s a három év alatt, amíg tartott, számos komoly eredményt elértek, bár voltak olyan célkitűzések, amelyek végül nem valósultak meg.

A program legfontosabb eredményei közé tartozott az első többüléses repülés, az űrruha nélküli repülés és az első űrséta is.

A Voszhod űrhajó majdnem a Vosztok pontos másolata volt, amely 2,3 méter átmérőjű gömb alakú visszatérő kabinból és egy kúpos műszaki egységből állt. A gömbben voltak az űrhajósok, a műszaki egységben pedig az üzemanyagtartályok és a meghajtórendszerek.

Mivel azonban most három személy kellett, hogy elférjen, a fejlesztők elhagyták a katapultülést. Akkortájt az űrhajós, még a levegőben elhagyta a visszatérő kabint és ejtőernyővel landolt.

A Voszhod-1 ráadásul olyan szűkös volt, hogy a három űrhajós kényszerűségből szkafander nélkül utazott. A Voszhod-2 űrhajóra már egy felfújható, Volga nevű zsilipkamra került beépítésre, amelyet használat után lecsatlakoztattak. Ez egy összecsukva 700 mm átmérőjű, 770 mm magasságú és 250 kg tömegű henger volt, amely kinyitás után egy 2,5 méter hosszú és 1 méter belső átmérőjű hengerré vált.

Ez szolgáltatta a legfontosabb elemet az űrhajós kilépéséhez a világűrbe. A Voszhod-1 sikeres repülése után erre fordították a legtöbb energiát.

1964 júliusában jelölték ki Pavel Beljajev parancsnokot és Alekszej Leonov fedélzeti mérnököt, akiket szükség esetén Viktor Gorbatko és Jevgenyij Hrunov helyettesített volna - bár később Gorbatko helyett Dmitrij Zaikin került a csapatba.

Az űrsétához egy speciális szkafandert is terveztek Berkut néven, a kiképzést pedig egy TU-104-es repülőgépen kapták, amelybe beépítették a Voszhod-2 életnagyságú modelljét.

Egy-egy rövid időre a súlytalanságban is gyakorolhattak, míg 1965. február 9-én el nem dőlt, hogy Beljajev és Leonov elindulhat az űrbe.

Február 22-én egy Kozmosz-57 űrhajót indítottak el, amellyel próbálták szimulálni az eseményeket. Az indítás le is zajlott rendben, de a visszatéréskor hiba lépett fel és aktivizálódott az önmegsemmisítési rendszer.

A programot azonban tovább folytatták.

A Voszhod-2 végül 1965. március 18-án indult el az útjára.

A pályára állás után, már az első körben felfújták a zsilipkamrát, s az űrséta a második körben kezdődött. Beljajev 11:32-kor nyitotta ki a légzsilipet, s két perccel később, 11:34-kor Leonov kiúszott a világűrbe. Az eseményt Beljajev így kommentálta: „Egy ember kilépett a világűrbe! Az ember kiment a világűrbe! Szabadon lebeg!”

Az űrhajó külső felületén egy speciális S-97-es kamera rögzítette az eseményeket, valamint Leonov szkafanderébe is beépítettek egy a KGB által kifejlesztett F-21-es kamerát, amely azonban a légzsipben leszakadt, így nem tudták használni. Az űrhajóból sugárzott jelet katonai létesítményekben dolgozták fel és az eredményt filmre rögzítették.

Leonovot egy körülbelül öt méter hosszú 'köldökzsinór' kötötte össze az űrhajóval, s a kinttartózkodás alatt Leonov ötször eltávolodott, majd visszatért az űrhajóhoz.

Leonov összesen 12 perc és 9 másodpercig tartózkodott a nyílt űrben, de a zsilipkamrába való visszatérését szinte lehetetlenné tette, hogy a nagy nyomáskülönbség miatt a szkafandere teljesen felvúvódott. Persze erre az esetre is felkészültek, hiszen ha nem tudott volna visszajutni az űrhajóba, egy tablettát kellett volna bevennie a gyors halál elérésére. Erre azonban szerencsére nem volt szükség.

Mivel még a kezeit is csak nagy nehézséggel tudta behajlítani, így Leonov kénytelen volt a benne lévő nyomást lecsökkenteni 0,4 atmoszféra nyomásról 0,27-re a jobb combja közelében lévő szelepen keresztül. Ekkor tudta magát bepréselni a zsilipkamrába, s tudta a zsilipkamra ajtaját bezárni maga után.

Három perccel később kezdődött a nyomáskiegyenlítés, majd amikor a zsilip elérte a kellő nyomást, kinyitotta a kabin nyilását és anélkül, hogy a zsilipkamra belső ajtaját bezárta volna és a kabin nyomását ellenőrizte volna, levette a sisakját, hogy letörölje a jelentős mennyiségű verejtékét.

Az orvosok későbbi jelentése alapján Leonov ekkor már kis híján hőgutát kapott, olyan melege volt.

A belső zsilipajtó bezárása után azonban az oxigénnyomás emelkedését észlelték, amely két alkalommal is meghaladta a normál értéket. Nem értették az okát, hiszen az ajtók zárva voltak, ráadásul, ha nyitva vannak, akkor inkább csökkent volna a nyomás.

Az oxigénnyomás növekedése azonban veszélyes volt, hiszen növekedett a robbanásveszély, akár egy apró elektromos szikra miatt is.

A 7. óra végén a nyomás már 920 Hgmm-re emelkedett, s a vészhelyzeti szelep is működésbe lépett. Végül a helyzet normalizálódott, s a zsilipkamrát leválasztották az űrhajóról.

Ezzel viszont az űrrepülő automatikus stabilizátorát zavarták meg, amely a tájékozódási rendszer meghibásodásához vezetett, s az űrhajó pedig forogni kezdett.

Ezt végül csak a kézi vezérlés bekapcsolásával, majd kikapcsolásával sikerült megszüntetni.

A Voszhod-2 végül 17. alkalommal kerülte meg a Földet, amikor automata üzemmódban kellett volna landolnia, de ez végül nem sikerült.

A személyzetet arra utasították, hogy manuálisan vezéreljék az ereszkedést. Leonov később elmondta, hogy a landoló zóna Szolikamsztól 150 km-re nyugatra volt a tajgán, ahol kevés esély volt, hogy bármi ember által épített eszközbe kárt tegyenek.

A kozmonauták ülései ráadásul 90 fokkal el voltak döntve, így ahhoz, hogy irányítsanak, ki kellett magukat kapcsolni az ülésekből.

Ez persze nem ment zökkenőmentesen, de végül aktiválták a fékezőhajtóműveket, így azonban nem a tervezett helyen, hanem attól 165 km távolságra landoltak, 70 km távolságra nyugatra Szolikamsztól és 180 km távolságra Permtől észai irányban.

A landolásra 1965. március 19-én került sor a hóval borított tajgában, egy lakatlan területen.

Egy rövidhullámú adó automatikusan továbbította a jeleket az őket keresőknek. Körülbelül négy óra telt el, amikor egy permi polgári helikopter felfedezte őket az élénkvörös ejtőernyőkupolának köszönhetően.

A zónát azonban a magas fák miatt a helikopter nem tudta megközelíteni, s az este is hamar leszállt.

Az űrhajósok végül két napig maradtak a leszállóhelyen, ahol az első éjszakát egyedül töltötték. Leonov szkafandere teljesen nedves volt, a kabin pedig az éjszakai kemény fagyban (-30 fok) teljesen kihült. Végül a kabin belső hőszigetelő bélésének darabjaival melegedtek, s a pilótaülésekben aludtak magukat 'becsomagolva'.

Március 20-án sikerült rádiókapcsolatot létesíteni az őket keresőkkel, akiknek végül tőlük két kilométerre sikerült leszállniuk egy kis tisztáson. A hatalmas hó miatt a két kilométert csak 3 óra alatt tudták megtenni, de aznap estére már 22 fő vette körül a két űrhajóst.

A leszállóhelyről végül március 21-én indultak tovább, s még aznap Bajkonur felé vették az irányt.

 djp