Tengeralattjáróval az Északi-sark felé - Sir Wilkins Nautilusa

Egy kevésbé szerencsés sarkvidéki expedíció

Verne Nautilusa évtizedeken keresztül lázban tartotta a fejlesztőket és felfedezőket, akik egyre-másra építették meg az egyre jobb, de Nemo kapitány Nautilusától mégis fényévekre elmaradó tengeralattjárójukat. Simon Lake amerikai gépészmérnök már 1883-ban megépítette az első tengeralattjáróját, majd 1894-ban elkészült az Argonaut Junior is - mindkettő Jules Verne regényei nyomán.

Az idős író táviratban üdvözölte sikerét, utalva az ő általa mintának tekintett Plonguer-re is - "A legközelebbi nagy háború főleg a búvárhajók közt való harc lesz. Én azt hiszem, hogy inkább az elektromosság, mint a sűrített levegő lesz ezekben a hajókban a hajtó erő." Lake itt nem hagyta abba, újabb tengeralattjárókat tervezett és épített, aztán megismerte Sir George Hubert Wilkinst. (a Verne-féle Nautilus)

Wilkins ausztrál sarkkutató, pilóta, földrajtudós és sok minden más volt, aki többször is megkísérelte repülőgép segítségével elérni az Északi-sarkot, amellyel először kivívta a sarkkutató Amudsen ellenszenvét, aki azonban a 1928. április 15-én elért sikere után mély tisztelettel adózott neki. Ekkor sikerült végül Wilkinsnek eljutnia az Északi sarkra (20 óra 20 perc alatt tett meg 3960 km-t), amelyért V. György angol király lovaggá ütötte. Emellett megkapta a Royal Geographic Society aranyérmét és az Amerikai Földrajzi Társaság kitüntetését is. Ekkor, egy ünnepségen ismerte meg későbbi feleségét Suzanne Bennett ausztrál énekesnő és színésznőt, akivel 1929 augusztus 30-án házasodtak össze.

1929-ben William Randolph Hearst sajtómágnás meghívta Wilkins-t egy föld körüli repülésre a két világháború közötti Európa egyik technológiai csodájára, a Graf Zeppelin léghajóra, amely a világ akkori, legnagyobb légi járműve volt. Így aztán Wilkins talán nem is tudott róla, de ő volt az első ausztrál, aki léghajóval megkerülte a földkerekséget.

1930-ban egy nyaralás, egy kései, de hat hétig tartó nászút alatt Lincoln Ellsworth nevű gazdag barátjával arról beszélgettek, hogy hogyan lehetne eljutni az Északi-sarkra egy tengeralattjáró segítségével, amikor az elhatározás megszületett. Ellsworth 70.000 dollárral támogatta a terveket, sőt kész volt még 20.000 dollárnyi hitelt nyújtani, majd megnyerték maguknak Hearst-öt is, aki a kizárólagos jogokért cserébe 61.000 dollárt adott. A Woods Hole Oceanográfiai Intézet 35.000 dollárral támogatta az expedíciót, Wilkins pedig 25.200 saját tőkét dollárnyi invesztált bele (22.000 dollárt azonnal, míg 3200 dollárt a később megjelenő műve haszna terhére).

Hearst médiabirodalma révén a hír eljutott Amerika minden szegletébe, sőt azon túl is. Sok embert érdekelt a terv és még Magyarországon is sokat foglalkoztak a hírek az expedícióval. Walt Disney is lázba jött a hír hallatán, s egy saját készítésű, kézzel rajzolt képeslapot küldött nekik, amelyen Mickey egér látható egy tengeralattjáró jeges tornyán. Lehetséges, hogy ekkor fogalmazódott meg benne a későbbi film ötlete? (Walt Disney Nautilusa)

Wilkinstől ez egyáltalán nem volt váratlan ötlet, hiszen egyik őse, egy anglikán püspök, már 1648-ban arról adott ki röpiratokat, hogy miként építhetnénk bárkát a tenger alatti hajózás megvalósítására.

Első lépésként meg szeretett volna vásárolni a haditengerészettől egy 1918-as építésű tengeralattjárót, de (mivel nem volt amerikai állampolgár) ezt nem lehetett, így öt évre kibérelte (jelképes) évi 1 dollárért a Lake&Danenhower cégtől. A szerződés értelmében a tengeralattjárót vagy viszaadják vagy legalább 1200 láb (370 méter) mélységbe süllyesztik el. A haditengerészet 1930.július 29-én törölte a nyilvántartásból a hajót.

Ekkor ismerkedett meg Lake-kel, aki később sokat foglalkozott a tengeralattjárója átépítésével, Danenhower pedig a tengeralattjáró korábbi parancsnoka volt, így nagyon jól ismerte a hajót. Az ekkor 53,4 méter hosszú tengeralattjáró összesen 220 km-t tudott megtenni víz alatt folyamatosan, legfeljebb 60 m mélységben. Ezután felszállt a víz felszínére, hogy feltöltse akkumulátorait a dízelmotorokkal, s több napra szükséges levegőmennyiséget is tudott tárolni a legénység számára. A haditengerészet még 1924. június 17-én szerelte le és küldte a Philadelphia Navy Yard-ra, ahol eddig a selejtezést várta.

A hajót szinte teljesen átépítették, s egy egyedi készítésű fúróval is ellátták, hogy adott esetben ki tudjanak szabadulni a jég fogságából. Ez egy felfelé néző fúrógép volt, amely lehetővé tette a legénység számára, hogy akár 4 méter vastag jeget is átfúrják 61 cm szélességben, s adott esetben a friss levegőt biztosítsák és ha szükséges a dízelmotorok égéstermékeit is kiengedjék, ha a víz alatt kellene őket használni, sőt akár ki is tudnak menekülni rajta. A hajó orrához egy nagy teherbírású lengéscsillapítót erősítettek, hogy a sodródó jégdarabok hatását elnyelje. (Wilkins Nautilusa)

A tengeralattjáró összesen 60 méter (175 láb) hosszú, a legszélesebb helyen 5 méter széles (15 láb 9 hüvelyk), a legmagasabb helyen 6 méter (18 láb 3/8 hüvelyk) magas lett, a csatlakozó torony magasságát nem számítva és összesen 556 tonna vizet szorított ki. A hajóerőt két 500 lóerős Busch-Sulzer dízelmotor, és két 400 lóerős Diehl-féle elektromotor szolgáltatta. Az elektromotorok egy 60 tonnás 5000 amperes 120 cellás WL-43 típusú Excide akkumulátorból kapták az energiát. A világítást 500 wattos Westinghouse-lámpák biztosították.

A légzéshez és egyéb célra szükséges levegőt 140,96 köbméter űrtartalmú tartályokban tárolták 2500 font/négyzethüvelyk nyomáson.

Ez alaphelyzetben három napig, de szükség esetén akár hat napig is biztosította az oxigént, bár ekkor a szén-dioxid megkötéséhez már nátrium-hidroxidot is kellett használni.

A felszíni utazósebesség 10,99 csomó, az így maximálisabb megtehető távolság 7326 mérföld volt. A vízfelszín alatti sebesség jellemzően három csomó volt, amelyet közel 40 órán keresztül tudott tartani, s jó esetben 175 mérföldet tudott egyhuzamban megtenni, de a gyakorlatban inkább 125 mérfölddel számoltak. Ekkor a vízfelszínre emelkedve a dízelmotorok energiáját az elektromotorok visszatöltötték az akkumulátorokba, így újabb 125 mérföldre voltak képesek három mérföldes utazósebességgel. Normál esetben a feltöltés maximum 8 órát vett igénybe. Ennek ellenére úgy kalkuláltak, hogy napi 12 órányi víz alatti utazás után újratöltik az akkumulátorokat.

A hajó 18 főnyi legénységét nagy gonddal válogatták ki, a tizennyolc fő jelentős része első világháborús veterán volt és sokan az Amerikai Haditengerészeti Akadémián tanultak korábban. Wilkins az expedíció terveit egy könyvben írta meg, amelynek nagy sikere lett 1931 elején, s ebből pótolta ki a 3200 dollárnyi költséget). (Wilkins Nautilusa)

A hajó hivatalosan 1931. március 16-án készült el és a New Jersey-i Camden-i Mathis Hajógyárból elindult a New York-i kikötőbe. Először egy hóvihar miatt kényszerült megállásra, majd a Texas Oil Company rakpartján Marcus Hooknál összesen 18 588 amerikai gallon (70 360 liter) üzemanyagot vett fel, végül március 23-án érkezett meg a Brooklyn Navy Yardra.

Már az indulásnál voltak problémák, hiszen a keresztelő előtti napon, New York elhagyása előtt a 27 éves Willard Grimmer szállásmester leesett a fedélzetről és belefulladt a kikötő vizébe. Másnap Lady Suzanne Bennett Wilkins egy üveg jeges vízzel keresztelte meg a hajót, hiszen a szesztilalom alatt a pezsgőt sem forgalmazhatták.

Mivel nagy tisztelője volt Jules Verne francia regényírónak, az elkészült búvárhajót éppen az író halálának 26. évfordulóján Nautilusnak nevezte el, a Húszezer mérföld a tenger alatt csodálatos Nautilus nevű tengeralattjárója nyomán. A keresztelési szertartáson részt vett az író (egyetlen életben lévő) unokája Jean Jules Verne is, aki méltatta a próbálkozást, valamint Lady Wilkins az építtető felesége mellett Simon Lake mérnök és Sloan Danenhower kapitány, aki később modern Nemo kapitányként vezette az új tengeralattjárót. A Nautilust az ottawai érsek is felszentelte, megáldotta. Az író unokája meghívott kapott a felfedezőútra is, de ő ezt elhárította.

Wilkins ennek ellenére optimista volt és New Londonba, majd Connecticatba hajóztak, ahol további próbákat és vizsgálatokat végeztek, több alkalommal próbamerüléseket is végeztek, olykor 90 méter mélységbe is.

A tengeralattjáró úgy épült, hogy a kor hasonló tengeralattjáróinál sokkal nagyobb mélységekbe is le tudjon merülni, ha szükséges, s a nagy nyomáson tárolt levegő segítségével hosszú ideig a víz felszíne alatt maradhatott.

A hajó a legkorszerűbb hajózási, tájékozódási műszerek mellett fel volt szerelve a közel két hónapnyi élelemmel, de fegyverekkel is, hogy szükség esetén, akár vadászatra is mehessenek. Persze nem a víz alatt, mint ahogyan Crespo-szigeteki víz alatti erdőkben történt a regényben, de persze el voltak látva a legkorszerűbb búvárruhákkal is, mint ahogyan meleg ruházattal és takarókkal egyaránt.

A hajó legénysége kiegészült öt főnyi utassal: Sir George Wilkins, Bernhard Villinger freiburgi professzor, Simon Lake főmérnök, Danenhower kapitány és Harald U. Sverdrup az ismert svéd tudós. Eredetileg Wilkins felesége is ment volna, de végül férje nem engedte, helyette érkezett Villinger professzor. (a Nautilus legénysége)

Az elképzelés az volt, hogy az Északi-sarkon találkoznak a német Graf Zeppelin léghajóval. 1931. május 30-án a tengeralattjáró merülési gyakorlatot végzett New London mellett, hogy kipróbálja a gépeket. A tervek szerint, a sikeres próbák után, akár már másnap (egy vasárnapi napon) elindulhatott az Északi-sark felé, de az indulásra végül 1931. június 4-én került sor, amikor végérvényesen elhagyták a parti vizeket és elindultak a jeges vizek felé. Nem sokkal később a jobb oldali motor meghibásodott, majd nem sokkal később követte a másik is. Wilkins így június 14-én kénytelen volt SOS-rádiójelet küldeni. Az USS Wyoming másnap megmentette őket, s a Nautilust június 22-én bevontatták Queenstown kikötőjébe, Írországba, majd Angliába, Davenportba vitték javításra.

Egy hónappal később, július 28-án elindultak Norvégia felé, Bergenbe, ahol a svéd tudós augusztus 5-én a fedélzetre szállt. Augusztus 19-án találkoztak az első jégtáblával, s elindultak a sark felé, majd 22-én az első merülési kísérleteket szerették volna elvégezni. Danenhower és Wilkins ekkor újabb problémákat fedezett fel, szándékosan megrongálták a hajót, amely így lehetetlenné tette a normál merüléseket, s ezek akadályozták a tudományos kutatásokat, de Danenhower segítségével megoldották a problémákat és Wilkins tovább akart haladni észak felé, de ekkor, augusztus 31-én Hearts-től kapott egy üzenetet: "Sürgősen arra kérem Önt, hogy azonnal térjen vissza a biztonságba, és halasszon el minden további kalandot kedvezőbb időre, és egy jobb hajóval. " s Wilkins elgondolkodott. Ha továbbhaladnak, Hearts nem fizeti ki a költségeket, így végül a 82. szélességi fokot elérve, Wilkins hallgatott a tanácsra és szeptember 7-én megszakította az expedíció útját, majd Anglia felé vette az irányt, de egy hatalmas vihar miatt másnap kikötött Longyeartbyen-ben, majd a vihar csendesedése után újra elindult, de 20-án egy újabb vihar miatt ezúttal Bergen kikötőjébe menekült. A Nautilus súlyosan megsérült és tulajdonképpen használhatatlanná vált.

1931. november 20-án engedélyt kapott az Amerikai Haditengerészettől a hajó elsüllyesztésére egy norvég fjordban, amely november 30-án meg is történt Askøy és Helleneset között. A vállalt vállalkozás így végül kudarcot vallott, és a tengeralattjárót 1138 lábnyi (347 méter) vízben süllyesztették el. Egy norvég búvárcsapat 1981-ben újra felfedezte, és tervezik a kiemelését is.

Az expedíció sikertelen volt ugyan, de a kísérlet bebizonyította, hogy a tengeralattjáró képes napokat a víz alatt tölteni, vagyis előbb-utóbb sikeres lehet a próbálkozás. Az is fontos tapasztalat volt, hogy az állandó hideg miatt a 175 mérföldes hatótáv helyett 125 mérföldre csökkent, s nagyon kellett vigyázni, hogy az olaj be ne fagyjon, így maximum hat órát tudták a gépeket leállítani. A legnagyobb problémát a mélységkormány elvesztése jelentette, amelyről a kapitány megállapította, hogy szándékos rongálás történt.

Danenhower kapitány jegyzetei szerint a hajózás sokkal könnyebb ment, mint számították, s a jég alatt állandóan halvány kék fény derengett, amely segítségével még reflektorok nélkül is jól láttak.

A haditengerészet azzal fejezte ki tiszteletét Wilkins felé, hogy az 1958. november 30-i halálát követően, az USS Skate tengeralattjáró 1959. március 17-én elvitte a hamvait az Északi-sarkra, ahol szétszórták azokat utolsó kívánságának megfelelően. (USS Skate)