A HMS Orpheus csavarmeghajtású Jason-osztályú korvettet 1861-ben építették Kent városában a Chatham Dockyard üzemeiben. Hossza 69 méter, szélessége 12 méter, merülése 7,3 méter volt. Legénysége 259 főből állt. A haditengerészet a katonai utánpótlás szállítására akarta használni Új-Zélandon.

Robert Heron Burton parancsnoksága alatt indult el, s fedélzetén volt William Farquharson Burnett az ausztrál és új-zélandi királyi flotta rangidős parancsnoka is.

Az Orpheus 1863. január 31-én indult el Sydney-ből, hogy az új-zélandi Manukau kikötőkében állomásozó Miranda és Harriet nevű hajókkal találkozhasson. Február 7-én közelítették meg Whatipu kikötőjét folyamatosan veszélyes homokzátonyok között lavírozva. Az idő tiszta és napos volt, a homokzátonyokat pedig már kétszer is feltérképezték (1836 és 1856), de az egyik révkalauz már 1861-ben jelezte, hogy időközben jelentősen elmozdultak észak felé.

Az Orpheus azonban csak a régebbi térképekkel rendelkezett, s bár William Strong vitorlásmester rendelkezett a frissített verzióval, a parancsnok mégis utasította, hogy az 1856-os térkép szerint haladjon előre a kikötő felé.

Ahogyan a hajó egyre jobban megközelítette a víz alatti homokzátonyokat, a közeli Paratutae-szigetről olyan navigációs jelzés érkezett, amely arra utasította, hogy forduljon észak felé, elkerülendő a megfeneklést.

Nem sokkal ezután Frederick Butler (aki azon két férfi egyike volt, aki korábban már járt Manukau kikötőjében) figyelmeztette a hajó tiszjeit, hogy rossz irányban haladnak, s megpróbálta korrigálni az irányt, de erre már nem volt ideje. Néhány perccel később, közelítőleg délután fél kettőkor a hajó nekiütközött a zátonynak. A heves hullámverésben a hajón szinte azonnal jelentős károk keletkeztek, a kabinok ablakai betörtek és a hajó oldala több helyen megsérült, s víz kezdett beáramlani a hajótestbe. Sokan megpróbáltak elmenekülni a hajóról, de ez, a nagyon erős hullámverés miatt csak keveseknek sikerült.

Közben a kikötő szolgálatban lévő révkalauza, Edward Wing, aki az eredeti, 1836-os térképet készítő Thomas Wing kapitány fia volt, megpróbált a bajba jutottakon segíteni. Kivezette a Wonga Wonga nevű gőzhajót a kikötőből, s próbálta megközelíteni a megfeneklett hajót, s összeszednia túlélőket. A hajó legénységből azonban sokan a hajótestbe szorultak, amikor azt a víz ellepte. A Wonga Wonga napokig kereste a túlélőket, s számos holttestet gyűjtött össze, majd temetett el a homokdűnékben. Ma is egy tábla jelzi, hogy hol temették el az áldozatok egy részét. A túlélőket aztán a HMS Avon Onehungába vitte.

Három vizsgálat is folyt a hajótörés ügyében, s az eredményük szerint 189 ember lelte halálát, köztük Burton kapitány és Burnett parancsnok is, a legmagasabb rangú tiszt, aki valaha is elhunyt Új-Zéland partjainál. A Királyi Haditengerészet nem volt hajlandó a tisztjei felelősségét elismerni, s jórészt Edward Winget hibáztatták, mint révkalauzt, hogy nem vezette be a hajót a kikötőbe.

Az összes tiszt és 10 matróz Portsmouthba került, ahol a hadbíróság előtt zajlott a hivatalos vizsgálat, 25 matróz a HMS Harrier, s 27 tengerész a HMS Miranda legénységébe került. Az elhunyt tengerészek legnagyobb része nagyon fiatal, 12-18 év közötti hajósinas és kadét volt, s a legénység átlagéletkora is alig 25 év volt, beleértve az ott szolgáló tengerészgyalogosokat is.

A hajóroncsot azóta már többször is átvizsgálták, persze nem kincsek után kutatva, hanem a baleset igazi okát vizsgálva, mert nem akarják a tisztek felelősségét elismerni.

 djp