Jules Gabriel Verne az elmúlt másfélszáz esztendő egyik legnagyobb hatású írója volt.

Irodalomtörténészek hada vitatkozhat arról, hogy művei a klasszikus szépirodalomhoz tartoznak vagy sem, de ez semmit nem von le annak értékéből, hogy a halála óta elmúlt száz évben is a legtöbbet fordított és kiadott szerzők közé tartozik.

Pályája korántsem indult könnyedén, hiszen még harmincas évei elején is komoly megélhetési gondokkal küzdött, sőt nem egyszer szinte éhezett. (a fotón Verne - 1894 körül)

Mindenáron író akart lenni, de sokáig nem találta meg a megfelelő műfajt tehetségéhez. Közepes drámákat írt, amelyek nem voltak ugyan (nagyon) rosszak, de az igazi kiugráshoz mást kellett kitalálnia.

Első próbálkozásainál Alexandre Dumas „fogta a kezét”, de az igazi „mentőövet” Pierre-Jules Hetzel nyújtotta számára, amikor kiadta az első regényét és szerződést kötött vele.

Ezt követően gyorsan híres lett, s már kevésbé volt szüksége mások segítségére.

A „hivatalos” francia irodalom sokáig nem vett tudomást jelenlétéről, s a kritikusok lekicsinylően nyilatkoztak regényeiről. Ez sokáig nagyon bántotta, s többször szakítani akart Hetzellel, hogy „igazi” komoly, nagyhatású műveket írhasson felnőttek számára. Kortársai sorban kapták az akadémiai elismeréseket, csak az ő neve nem került szóba szinte sohasem.

Nagy elégtétel volt viszont számára, hogy édesapja – aki nem becsülte sokra az irodalmat, mint szakmát – első regénye megjelenése után olyan  büszke volt fiára, hogy képes volt tizenöt példányban megrendelni azt a folyóiratot, amelyben a Hatteras kapitány megjelent.

Írótársai korántsem osztották a hivatalos véleményt. Korának legnagyobb írói szerették, kedvelték regényeit. A klasszikus francia irodalom képviselői közül Balzac – aki egyébként szinten Hetzelnél jelentette meg műveit – egyenesen azt állította: „Verne, ez a hallhatatlan szórakoztató, aki visszautasította a francia akadémiai tagságot, összehasonlíthatatlanul többet tett Franciaország külföldi jó hírérért, és sokkal több energiát fejtett ki az ifjúság érdekében, mint azok az érzelmes regények, amelyeket az Akadémia jutalmazott”. 

Nagyon kedvelte műveit Georges Sand is („Nagyszerűek a regényei. Valósággal lázba jöttem tőlük”), aki korának egyik legjelentősebb (női) írója volt, sőt egyenesen biztatta újabb és újabb történetek megalkotására. Verne saját bevallása szerint Nemo kapitány történetét neki (mármint Georges Sand-nak) köszönheti a világ. (a fotón Georges Sand - Nadar, 1864)

Émile Zola szerint „a tudománynak drámai színezetet ad,  fantasztikus elképzeléseket ír le, de eközben az új tudományos elképzelésekre támaszkodik”, s ezzel egy új műfaj megteremtője. Hasonlóképpen vélekedett Victor Hugo is, aki egyébként közeli barátja is volt.

Említettük már, hogy az idősebb Dumas tapasztalt barátként segítette, egyengette útját, s Verne hálából emlékének ajánlotta a Sándor Mátyás című regényét, amely A Monte Christo grófjának egy újabb feldolgozása. A fiatalabb Dumas – szintén jónevű író – egyáltalán nem vette szentségtörésnek a „plagizálást”, sőt egy levelében azt állítja, hogy „apám és Ön között annyira szembetűnő az irodalmi rokonság, hogy inkább Ön nevezhetné magát a fiának, mint én”. Ettől nagyobb elismerést magától az idősebb Dumastól sem kaphatott volna.

A kor klasszikus írói közül Anatole France volt talán az egyetlen, aki nem tudta értékelni műveit.

A kor másik nagy írója Lev Nyikolajevics Tolsztoj, aki szerint „Jules Verne regényei nagyszerűek. Felnőtt fejjel olvastam őket, és emlékszem mennyire fellelkesítettek. Nagy mestere a magával ragadó, izgalmas történeteknek”. Olyannyira magával ragadják a történetek, hogy még illusztrációkat is készít gyermekei számára, akiknek esténként a Verne-műveket olvas. Igaz fia szerint „apám nem tudott rajzolni, de az illusztrációi mégis csodálatosak voltak”.

Gorkij a gyermekirodalom klasszikusának nevezi, de csodálója Turgenyev is, aki talán legnagyobb rajongója volt.

Hasonlóan csodálta Edmondo de Amicis, aki szerint „azon emberek közé tartozik, akik nem szívesen hívják fel magukra a figyelmet”, vagy említhetjük Umberto Ecot is.

Saját „szakterületén”  a tudományos-fantasztikus irodalomban a másik klasszikus Wells, nem is titkolja, hogy kedveli Verne regényeit, mint ahogyan ő is olvasta írótársának műveit. Stanislaw Lem bevallása szerint „lelkes olvasója voltam …  Jules Verne  könyveinek, és ezeket nagyon szerettem”, sőt Roberto Quaglia olasz író – aki az Európai Science Fiction Szövetség alelnöke – véleménye az, hogy „Verne Gyula összekötő kapocs” a klasszikus és modern sci-fi között. Ray Bradbury-nek szintén ő volt a kedvence. Arthur C. Clarke pedig ízt mondta "Jules Verne már vagy egy tucat éve halott volt, amikor születtem. Mégis szoros kapcsolatban állok vele, és a tudományos fantasztikus művei nagy befolyást gyakoroltak a saját karrierem. Az öt legfontosabb ember közé tartozik, akivel szerettem volna, ha személyesen találkozom. " (a fotón H. G. Wells - 1918, Daily Mirror)

Az irodalmárok mellett természetesen másoknak is megvolt a véleményük munkásságáról. Hírességek tucatjait lehetne felsorolni, akik Verne regényeinek hatására lettek tudósok, mérnökök. Konsztantyin Eduardovics Ciolkovszkij, az űrhajózás atyjának nevezett tudós többször is hangoztatta, hogy „Jules Verne volt az, aki felkeltette érdeklődésemet az űrrepülés iránt”, de gyakorta olvasta műveit Jurij Gagarin is, akit az első űrhajósként tisztelhetünk.  Az Apollo-8 űrhajósa, Borman szerint „Valójában Jules Verne is az űrkorszak egyik úttörője”. Georgi Grechko szovjet űrhajós 1978-ban azt az üzenetet küldte az író születésnapjára az űrből, hogy "Alig van olyan ember, aki még nem olvasta könyveit, legalábbis nem az űrhajósok között, mert Jules Verne álmodozó volt, látnok, aki látta a repüléseket az űrben. Azt mondanám, hogy Jules Verne ezt a repülést is megjósolta. "

Ide sorolhatjuk Robert Goddard rakétatechnikust, vagy csavarszárnyú repülőgép egyik megalkotóját Charles Richet is vagy Simon Lake tengeralattjáró-tervezőt, akinek önéletrajza úgy kezdődik: "Jules Verne bizonyos értelemben életem fő igazgatója volt."

Vlagyimir Obrucsev korának egyik leghíresebb geológusa érdeklődését Lindenbrock professzor a Föld középpontja felé tett utazása keltette fel a földtudományok iránt, mint ahogyan ez történt a leghíresebb mélytengerkutatók esetében is.

Auguste Piccard, a batiszkáf feltalálójának kedvenc olvasmányai köz tartozott a Nemo kapitány, s a világhírű Jacques-Yves Cousteau szintén szerette.

Nem lenne teljes a kép, ha nem említenénk meg a sarkkutató Nansent, akinek a Hatteras kapitány fordította figyelmét a jeges tájak felé, vagy Ricard Byrd-et, aki először repülte át a Déli-sarkot ("Jules Verne indította el ezen az úton"), de nagy kortársát Sir Ernest Shackletont sem.

Nem hagyhatjuk ki a felsorolásból Giuglielmo Marconit, aki rádió feltalálója, sem Joliot-Curie Nobel-díjas tudóst. Mengyelejev, a modern kémia egyik megalkotója meg halálos ágyán is a Hatteras kapitányból olvastatott fel magának.

Ferdinand Lesseps a Szuezi-csatorna tervezője olyannyira lelkes olvasója volt, hogy maga ajánlotta a Becsületrendre. Verne háláját az mutatja, hogy több művében is megemlíti Lesseps-et és munkásságát. Ugyanúgy, ahogyan kora sok más tudósát is szívesen belefűzte regényeibe, ezzel is hitelesebbé téve azokat. Voltak ezek között barátai, munkatársai (Lesseps, Nadar, Reclus, Charles Deville, Sainte-Claire Deville vagy Garcet), de olyan emberek is akiket személyesen nem ismert (Everest ezredes).

A sort hosszan lehetne folytatni, de talán ennyi is elegendő arra, hogy lássuk milyen rendkívüli hatással volt korára ez a francia sci-fi író.

Az írók és tudósok mellett korának politikai vezetői is szívesen vették társaságát. Nemzetiségre, vallásra tekintet nélkül kedvelték őt és műveit kora államférfiai, a walesi herceg ugyanúgy, mint  az orleansi herceg. Róma prefektusa saját páholyát engedi át neki, a tuniszi bej saját kocsiját ajánlja fel számára, a toscanai herceg állandó meghívásokkal bombázza, Lord Simmons a máltai angol kormányzó szerint pedig „a legjobb francia író”.

Raoul Duval egyenesen azt ajánlja, hogy pályázzon francia szenátori székre.

Közeli barátságban volt Raymond Poincare-val, aki később francia miniszterelnök lett, sőt Poincare védte is őt egy perben – sikeresen.

Sikerének a politikai irányzatok sem tudtak gátat szabni, hiszen az egyik oldalról Lenin nemes lelkű, humanista gondolkodónak tartotta, a másik oldalról XIII. Leó pápa személyes audiencián fogadta, s a következő szavakkal jellemezte munkásságát: „Természetesen nagyra értékelem az Ön műveinek tudományos oldalát. Mégis ezeknek a műveknek a tiszta szándékát és az erkölcsi értékeit tartom a legtöbbre.”

Száz éve meghalt már, de még mindig kerülnek elő ismeretlen kéziratok, amelyek a jövőbe látását mutatják.

Az eltelt egy évszázad alatt klasszikussá vált maga is, amelyet nagyon jól mutat az, hogy az UNESCO 2005-öt Verne-évnek minősítette, vagyis az ő emlékének szentelte (Andersen, Solohov, Eminescu és József Attila mellett). Jelenleg az UNESCO hivatalos listáján a legtöbbet fordított szerzők között a második helyen áll (Agatha Christie után, de William Shakespeare előtt).

Emlékét persze más is őrzi.

Hazájában egyetemet neveztek el róla, míg Németországban egy főiskola viseli a nevét. A világ több részén hoztak létre Verne-klubot, amelyek tovább őrzik emlékét. Ilyen klub van többek között Németországban, Hollandiában, Olaszországban sőt még Észak-Amerikában is, ahol érdekes módon kevésbé ismerik.

Zárszóként a Neue Züricher Zeitung szavait veszem kölcsön, mely szerint „Vernének sikerült egy saját Világegyetemet teremtenie, amely önmagában tökéletes összhangban van.”.

 Folytatás ... egy hét múlva

 Forrás:Jules Verne élete és munkássága 

A Viktória-korabeli utazás elkezdődött, s remélem akad majd itt némi érdekes olvasnivaló is.
A képek forrása a Wikipedia Common.

 DJP

 Csatlakozz a bloghoz!