Verne már évtizedek óta ünnepelt író, de a család sokkal többet költ, mint amennyit ő keres, azért 1886. február 15-én eladja yachtját a montenegrói hercegnek, de még el sem "sirathatja", amikor 1886 március 9-én délután öt órakor két lövés dördül el a Charles Dubois utcában, amelyből az egyik a testébe, a bal lábába fúródik.

Talán az menti meg, hogy rögtön a merénylőre veti magát, s így a második lövés már célt téveszt. A sebesült író földre teperi a támadót és kicsavarja kezéből a fegyvert. A lövésekre kirohan a házból inasa is, akinek a segítségével ártalmatlanná teszik a támadót, de ekkor újabb csapás éri. A merénylő kedvenc unokaöccse Gaston, öccsének Paulnak a huszonhatéves fia, aki korábban a Külügyminisztériumban dolgozott hivatalnokként. Az író fiaként szereti Gastont, s az most valamilyen zavaros védekezéssel rátámad. Szavai szerint az Akadémia figyelmét akarja felhívni Vernére (más vélekedések szeint így akart elégtételt venni az író sikereiért, szemben az ő sikertelenségével). Már korábban is voltak jelei a zavarodottságának, s az utóbbi időben szülei házában, Blois-ban lakik, de megszökik és revolverrel a zsebében utazik Amiens-be, ahol egy teljes óráig várakozik, amíg nagybátyjával találkozik. A rendőrségen nem felel a kérdésekre, s az orvosok megállapítják, hogy közveszélyes őrült és élete végéig intézetbe zárják.

Verne sebei nehezen gyógyulnak, kétszer is megműtik, de élete végéig viseli a lövés nyomait, a golyót ugyanis csak élete veszélyeztetésével tudnák kiemelni. Fájdalmait csak ópiummal tudják enyhíteni, így maga is megtapasztalhatja Passapartout élményeit. A vizsgálatok közben kiderül, hogy cukorbeteg, amelynek hatásai szintén élete végéig elkíséri. A világ nagy napilapjai napokig hosszú cikkeben tágyalják a tárgyalják állapotának változásait.

Még a fájdalomcsillapítástól ópiumkábulatban fekszik, amikor kiadója Hetzel (aki már évek óta súlyos beteg) állapota is rohamosan leromlik, sőt nemsokára, március 17-én Monte-Carloban meg is hal. Verne nem tud elmenni legjobb barátja temetésére, sőt bajait tetézi, hogy nemsokára édesanyja is meghal.

Ez a két haláleset nagyon megviseli a gyógyulófélben lévő írót, aki levélben búcsúzik "Hetzeltől" egy fiának írt levéllel: " Nem jelenhettem meg édesapja betegágyánál, nem lehettem jelen temetésén sem annak, akinek mindent köszönhetek. Feleségem és én könnyeinket egyesítjük Hetzelné asszony és az ön könnyeivel." Ettől is jobban megviseli édesanyja halála, amelyről így írt: "Elveszíthetjük azokat is, akiket szeretünk, azokat is akiket, nem kedvelünk. Úgy érzem törekednünk kell, hogy azok közé tartozhassunk, akiket szeretnek és sajnálnak, ha egyszer ránk kerül a sor." Verne húgai javára lemond minden örökségről, csak édesapja - Chateaubourg bácsi által festett - festményét kéri magának a dolgozószobája falára.

Mivel a testébe fúródott golyót nem tudják kivenni, így élete végéig magában hordozza ezt a keserű terhet, erősen sántítva, akárcsak Byron vagy Talleyrand. Legyűrve bánatát és betegségeit (a vizsgálatok közben kiderül róla, hogy cukorbeteg) dolgozik, dolgozik és dolgozik.

Mivel már nem hajózhat visszavonul Amiens-be az otthonába, ahol állandóan újabb történeteken töri a fejét, újabb jegyzeteket készít és különféle fejtörőket készít. Az ekkortájt készült regényeiben egyre nagyobb szerepet kapnak a rejtvények, fejtörők, játékok és egye inkább hajlmaos lesz a miszticizmusra is. Kidolgoz (mintegy önmagának) egy szórakoztató nyelvi játékot - 800 szót kell különféle négyzetekbe rakni meghatározott kulcs szerint, úgy hogy különböző irányokban olvasva értelmes mondatokat kapjunk. Így aztán sokat dolgozik, játszik és gondolkodik. Eközben lecsendesedett fiából Michelből tengerész lesz, s messzi vidékekre hajózik.

A gyógyulása alatt (más adatok szerint már évekkel korábban) újabb különleges történeteket alkot, amelynek első gyümölcse a Hódító Robur, amely egy repülő szerkezet története. Robur kimondatlanul is rokon Nemo kapitánnyal, hozzá hasonlóan egy villamossággal működő szerkezetet irányít. Ebben a regényben a levegőnél könnyebb és levegőnél nehezebb repülő szerkezetek csatája olvasható, természetesen szinte mindenre kiterjedő történeti, technikai és fizikai áttekintéssel.

A szokásoknak megfelelően ide is akaratuk ellenére kerülnek az utasok, természetesen itt is összesen három utas van, amelyből az egyik egy inas, s innen is megszöknek az utasok, miközben a szerkezet majdnem megsemmisül. A hasonlóság nem lehet véletlen a Nemo kapitány történetével. Ebben a regényben is idézi Flammarion-t, s eközben emléket állít kedvenc nagybátyjának Prudent bácsinak. Ez a regény ikertestvére a Húszezer mérföld a tenger alattnak, s a címe talán Húszezer mérföld a levegőben lehetne, de közben eltelt másfél évtized, s Verne fantáziája már egy meggyötört fantázia.

Robur nem embergyűlölő, csak magányra, szabadságra vágyó főhős, s ez jelenik meg a következő regényében is, amikor megírja az amerikai polgárháború történetét az Észak Dél ellen című művében, ahol, mint szinte mindig a rabszolgaság ellen szólít fel. A regény egyik érdekes motívuma egy ikerpár viselkedése, amikor rendszeresen kihasználják hasonlóságukat.

Könnyedebb témát ír meg a Kétévi vakáció című regényében, ahol egy gyerekcsapat robinzonádját olvashatjuk el. Párhuzam vonható a 15 éves kapitány című regénnyel, ahol egy gyerek irányított egy felnőttcsapatot, itt viszont már csak gyerekek vannak. Mindkét regényben nagyon talpraesett a vezető.

Itt is megjelenik a repülés, s itt is megjelennek a rablók, ahogyan egy robinzonádban illik. Nagyon érdekes, tanulságos olvasmány, amelyben Verne igazi pedagógiai leckéket ad az olvasóknak. Sok lélektani fordulat van a regényben, ugyankkor technikai és természettudományi értelemben is érdekes.

Kikapcsolódásként megírja a Világfelfordulás című komikus, humoros írását, amelyben újra megjeleníti már jól ismert hőseit, majd egy történelmi tárgyú regényt alkot, amely a kanadai angolellenes felkelésnek állít emléket. Ez a Névtelen család, amely ismét hazafias érzelmeiről árulkodik.

Michel közben hazatér hosszú tengeri útjáról, s örömmel veszi apja kérését, hogy együtt alkossanak egy új (kis)regényt. A Forum magazin kérésére alkotnak egy erősen utópisztikus kisregényt (vagy inkább hosszabb novellát?) a 2889. esztendőben címmel, ahol azóta megvalósult találmányok egész sorát írja le, a televíziótól a számítógépig. Nagyon kellemes kikapcsolódás lehetett, hogy nem korlátozta semmi a fantáziáját, s közben együtt dolgozhat a fiával is, aki egyébként korántsem volt tehetségtelen.

A közös munka öröme okozta talán, hogy következő regénye is elég derűs hangvételű. A Cesar Cascabel egy cirkusztársulat különleges utazását meséli el, természetesen részletes földrajzi és történelmi ismeretekkel, de technikai részletekkel is. A Sándor Mátyás francia cirkuszosai újra megjelennek, s természetesen újra szeretetreméltó emberek.

A humor mellett most már a komorság is mindennapos, s megszületik a Mrs. Branican, amelyben sok szó esik a halálról, az őrültségről, s szerettek hiányáról. Talán ennek a regénynek a segítségével akarta magát fölrázni az őt ért csapásokból, hiszen a főhős példájában azt mutatja meg, hogy mindig van remény, sőt van új élet is. Ez a Grant kapitány gyermekeinek egy komorabb változata, amelyhez minden bizonnyal van köze első tanítónője Madame Sambain harminc évig hiába várt férjének.

Pihenésképpen keletre menekül a Claudius Bombarnac regényében, ahol egy érdekes keleti utazásról szól, amelyben előtérbe kerülnek a földrajzi leírások és a kalandok. Ez egy jóval mozgalmasabb történet.

Eközben újra erőre kap, s mivel utazni már nem tud, s 1888-ban jelölteti magát a városi tanácsba, ahová nagy küzdelem árán megválasztják egy baloldali polgármester-jelölt (Frederic Petit) oldalán. Honorine nem nézi jó szemmel, fél a botrányoktól, de nem tud mit tenni, Paul, akiben leginkább bízik, biztatja. Alkotóerejét a városra is fordítja, szenvedélyesen csatába száll minden jó ügyért, legyen az iskolaépítés, cirkuszépítés vagy útfelújítás. Elemében van, néhányan szenátornak akarják jelöltetni. Vernét óriási szótöbbséggel választják meg, s feladatát igen buzgón látja el. Fölös energiáit itt vezeti le. Többször is újraválasztják (1892-ben 9176 szavazattal, 1896-ban 8245 szavazattal, 1900-ban 9439 szavazattal). Betegségei elhatalmaskodásáig összesen 143 gyűlésen vett részt (1888-1900 között). Tagja lesz akkoriban induló szépművészeti albizottságnak, népművelési albizottságnak, múzeumi albizottságnak, színházi albizottságnak és az út- és térelnevező albizottságnak. Mindezek mellett részt vett a pénzügyek ellenőrzésében, s tagja az iskolák, a levéltár és a pénztári bizottságának is.

Az ő erélyes fellépésére létesítetik az első telefonvonalat Párizs és Amiens között, valamint szorgalmazza a kisebb postahivatalok felállítását is. A híres orvosi iskola az ő közbenjárása maradhat fenn, mikor takarékossági okokra hivatkozva meg akarják szüntetni, de fellépett az éjszakai ügyelet megszervezéséért, s tőzsdei árfolyamok gyors közléséért is. 1890-ben nagy örömére megnyílik a város négyezer nézőt befogadni képes, lenyűgöző cirkusza is.

Nem volt tagja egyetlen pártnak sem, de a köztársaság párt listáján került a tanácsba.

A kalandok után a misztikum keríti hatalmába, így születik meg a Várkastély a Kárpátokban című (kicsit magyar) műve, ahol tulajdonképpen a misztikumot veszi célba, nem utoljára. A regény tele van rejtéllyel, s tele van hibával, már ami a földrajzi, történelmi tényeket illeti. Ez egy fáradt író műve, amely ugyanakkor érdekes technikai ötleteket tartalmaz. Most már nem olyan alapos, mint korábban, de ugyanolyan lelkesedéssel ír.

Érdemei elismerésére, 1892-ben megkapja a Becsületrend tiszti keresztjét, amit nagyon fontosnak tart, főként azért, mert az irodalmárok egy kicsit lenézik, őt a tudományos-fantasztikus írót, nem tartják maguk közé valónak. Örül neki, de már korántsem tartja annyira fontosnak, mint évekkel korábban, hiszen testvérének Marie-nek így írt a kitüntetésről: "Leveledben, amit a számtalan országból érkezett sok száz levél között kaptam, említetted kitüntetésemet is. Való igaz, ma már nem mozdulok ki Amiens-ből és - meg kell mondanom - azon kevés francia közé tartozom, akik nem látták az Eiffel tornyot. Vagy talán éppen ezért tüntettek ki?"

Bizonyosan a Becsületrend is közre játszik abban, hogy újra egy vidám művel jelentkezik, az Antifer mester csodálatos kalandjaival, amelynek az alapja egy valóban megtörtént geológiai esemény, amely köré egy érdekes, ötletes történetet kerekít. A Júlia-sziget igazi története a XIX. század első felében sok tudós, író fantáziáját megmozgatta.

A családi élete továbbra sincs rendben, jelentős adósságokat fizet ki Michel helyett, s ő sem érzi magát teljesen jól. Az utóbbi évek csapásai egyre inkább meglátszanak rajta, s a munkába menekül.

1894 nyarán egyik unokaöccse, Gillon egy gyönyörű vitorlás hajót bocsát vízre, s azt szeretné, ha Verne lenne a "keresztapa", de ő már nem mozdul ki Amiens-ből, így nem megy el a vízrebocsátásra.

A századvége hangulatában nagy szerepet játszanak a gyarmatosítási törekvések, így Verne is láthatja, amint egyes országok hogyan nyomnak el más országokat, időnként egész kontinenseket. Kicsiben ugyanezt tapasztalhatja a városi tanácsban, amint egyesek elnyomnak másokat. Tapasztalait az Úszó szigetben írja meg, ahol mint mindenhol vannak elnyomók és elnyomottak, de mindezeket egy érdekes technikai környezetbe, egy hatalmas, úszó "szigetre" helyezte, amelyről manapság is sokat beszélnek. Ebben a környezetben történnek az események, ahol néhány kényszerűségből ott lévő embert és kalandjaikat ismerhetjük meg.

A mindennapok harcai jelentkeznek az úszó szigeten is, a kicsinyes politikai játszmák, az emberi gyengeségek. Persze szokás szerint van harc, hajótörés vagy tengeri vihar, de valójában ez egy szatirikus műnek is felfogható, ahol a Verne számára mindig kedves zenészek játszák a főszerepet.

Valahogyan a modern kor tükröződik a történetben, amikor azt sugallja, hogy egyeseknek mindent szabad, mások pedig megvehetők. A technikai részleteket illetően nagyon gazdag tárháza a képzeletnek és újságolvasásnak a regény, hiszen számtalan újdonságot találhatunk benne, illetve számtalan technikai újítást használ fel a történetben. Leginkább a Párizs a XX. században hasonlít rá ebben a tekintetben.

A sors iróniája, hogy a XXI. század elején valóban terveznek egy ilyen úszó várost, amelyen valóban milliomosok fognak lakni.

Verne főként magányban töltötte a napjait, családtagjain kívül alig-alig fogadott látogatókat. Időnként kivételt tett, így találkozott Edmondo de Amicis olasz íróval, akit teljesen elbűvölt, s akit ő is megkedvelt.

A kor híres olasz írója két fiával látogatott Franciaországba és meglátogatták Vernét is. Az író, aki egyébként ritkán fogadott látogatókat, teljesen felvidult a találkozásra és megmutatták Amicisnek és fiainak egész Amiens-t. A legjobban az tetszett vernének, amikor megtudta, hogy sokan kétségbe vonják ő írta-e a regényeit, s nem "négerekkel" íratja. Ez a korban egyébként jó szokása volt sok híres írónak, elegendő ha csak az idősebb Dumas-ra gondolunk. Búcsuzásul dedikált fényképet ad látogatóinak, amellyel azok meggyőzhetik a többieket, hogy a "Jules Verne & Company " egyszemélyes társaság. Honorine is örült a vendégeknek, hiszen férje kicsit kikerült a mindennapok unalmas világából.

Ő már nagyon féltette a sok munka miatt "Férjem nagyon is sokat dolgozik ... elpusztítja saját magát" - mire Verne válasza "Ha nem dolgoznék, nem érezném, hogy élek." Verne valószínűleg azért fogadta Amicist, mert tudta róla, hogy egy jótollú író, s végre kibeszélhette magát.

 Folytatás ... egy hét múlva

 Forrás:Jules Verne élete és munkássága 

A Viktória-korabeli utazás elkezdődött, s remélem akad majd itt némi érdekes olvasnivaló is.
A képek forrása a Wikipedia Common.

 DJP